2012. május 10., csütörtök

Nephilimek: Első nap.



Hannah fáradtan húzta össze magát az ágyán. A tegnap esti sétára gondolt, amikor elég messze elkószált az erdőben.
- Kelj már fel, álomszuszék. Vagy szeretnéd, hogy odamenjek, és a zuhanyzóba zárjalak? El fogunk késni.- Max hangja fenyegetően és viccesen hangzott. Tudta, hogy megtenné.
- Várj még egy kicsit. Csak öt percet. - Könyörögte. Az itteni szigor, és a hétórai kelés fel sem ér az otthoni lustálkodással, korlátlanul. De ez volt a vágya, hogy kiképzésre jöhessen. Valamit valamiért.
- Egy másodperccel sem tovább!

Amikor leértek az étkezőbe, a Nephilimek nyüzsögtek. Mindenki beszélt mással, még Max is ismert arcokat, Hannah viszont óvatosan húzódott a háta mögé. Soha nem volt gyáva, nem félt kapcsolatot teremteni másokkal, most viszont minden gondolkodás nélkül húzódott közel Maxhoz. Egy kisebb csoport felé vették az irányt, ahol szemmel láthatóan Maxszal egyidős srácok voltak.
- Én inkább megyek. Kötök én is kapcsolatokat, tudod, nem árt a változatosság. - A srác még soha nem láthatta Hannaht ennyire zavartnak.
- Oké. De akármi gáz van, szólj. Szerintem én nem a ti kiképzéseteken veszek részt, hanem inkább segítő leszek, vagy felügyelő. Nyugimár, minden rendben lesz. - Próbálta nyugtatni a lányt, oldani a feszültséget, kevesebb sikerrel.
- Akkor majd este találkozunk. Szia. - Fújta ki a levegőt,és örült, hogy végre elfordulhat a kíváncsi szemek elől. Előkotort egy útmutatót a táskája aljából, majd elkezdte bogarászni. 12. csoport. 9-es terem. Felnézett, és egy táblát keresett, ami talán rajta van, hogy ő hol is van most. A zajokból ítélve az étkező mellett.

- Csak nem eltévedtél? - Szólt az ismerős hang a háta mögül. Kyle éppen az egyik pad tetején ült, ahonnan könnyűszerrel ugrott le. Szőke haja meglebbent, kisöpörte szeméből. Úgy állt a lány mellett, hogy  nem tudott menekülni. Nem maradt más választása, minthogy meghallgassa Kylet, akármennyire is ellenére volt ez.
- Kyle? - Hannaht elfutotta a méreg. Csak őt ne, a nagyképűségével. - Megoldom nélküled is, köszönöm.
- Nagyon nem úgy nézel ki, mint aki pontosan tudja, hogy hova kell mennie, és mikorra. - Jelképesen az órájára nézett, majd a lány lapjára mutatott. - Ezek szerint már el is késtél.
- Akkor sem kell a segítséged, köszönöm. - Fújtatott, majd elindult előre.
- Adhatok egy tanácsot? - Erre Hannah mérgesen megfordult. - Pont az ellenkező irányba mész.
- Miért vagy ilyen idegesítő?
- Tényleg nem kísérhetlek el? - Lazán a lány mellé lépett. - Ebbe egyikünk sem fog belehalni.
- Kísérj.
- Azt hiszem, a tegnap esti bemutatkozásom nem sült el éppen a legjobban. Nem kezdhetnénk elölről? - Most viccel vele ez a fiú? Semmi kihívó nincs benne, amiért pont vele kezdene el foglalkozni.
Ahogyan a folyosón sétáltak, Kyle vezetésével, a termekből hol harsány nevetések, hol pedig szigorú, rendezett csönd hallatszott.
- Nagyon ki fognak ránk akadni?
- Semmi olyat nem csináltunk, amivel szélsőségesen megszegnénk a tábor szabályait. Csak ezentúl ne késs el.
- Ma sem éppen elkésni volt kedvem. Még nem vagyok túl járatos itt. - Duzzogva fordult el, és a falon lévő képeket nézte.
A falakat apró, miniatűrök díszítették, alatta pedig  a leírás, hogy melyik kép melyik angyalt ábrázolja, és melyik történést a Könyvből. Az első Nephilim teremtését, az első Démon létrejöttét, a Tündérek csatáját. Minden történetet ismert, hiszen a szülei esténként gyakran meséltek neki és Maxnak. A legjobban azt a történetet szerette, amikor egy Angyal a földre szállt, és segített a csatában egy Nephilim családnak. A vérét adta azért, hogy megmentse őket. A Nephilimek soha nem tudták meg, hogy melyik család is volt az, amelyiknek az Angyal segített.
- Neked is Az Angyal a kedvenc történeted? - A csöndet Kyle törte meg. A lány léptei egyre lassabbak lettek, mígnem magáról megfeledkezve megállt az Angyalt ábrázoló képnél.
- Igen. Csodálatos, hogy miket meg nem tesznek értünk.
- Igazából nekem nem. - Mosolygott ravaszan. - De kíváncsi voltam. Mehetnénk tovább. Tényleg sokat fogunk késni, ha minden képnél megállsz. Ha szeretnéd, tarthatok délután egy kis különórát a képekből. - A fiú hangja csalogatóan hatott, de úgy érezte, hogy nem szeretné. Nem volt számára közömbös Kyle, vonzotta, hogy a fiú ennyire magabiztos. Tetszett  a járása, a nézése. Ahogyan ránézett, ahogyan a haján csillant a Nap.
- Nem, köszi. - Hannah sokkal szívesebben nézné végig a képeket Max társaságában, aki tudja, hogy miről beszél, és nem nevetné ki, ha egy-egy történetnek csak foszlányai maradtak meg neki. És persze azért, mert ha Maxszal megy, akkor a történet hirtelen nem megy át Kyle elemezgetésébe.
- Itt is vagyunk. Azt hiszem, jobb lenne, ha megfognád a kezem. - Ideje sem maradt Hannahnak tiltakozni, Kyle már ki is nyitotta az ajtót.
Az ajtó mögött egy hatalmas terem volt. A földtől öt méter magasságban, vízszintesen rudak, majd gyűrűk vették körbe a termet. Elég hely volt ahhoz, hogy harminc ember kényelmesen elférjen mozgás közben. Az ablakok még jobban kiemelték a erem nagyságát. A besütő napfény miatt a terem még tágasabbnak tűnt.

- Esetleg valami ésszerű okot tudna mondani, Kyle? - A terem közepén álló magas, barna hajú, szakállas férfi a fiú felé fordult. Egyik szemöldökét felhúzta. Ha nem ebben a helyzetben lettek volna, igazán viccesnek találta volna a lány a helyzetet. Így viszont rettegett attól, hogy viselkedése miatt hazaküldik.
- Segítenem kellett Hannahnak, mert eltévedt. Gondoltam, jó fényt vetne ránk, kedves Paul,  hogy ilyen segítőkészek vagyunk. - Kyle odasétált Paulhoz, akivel kezet fogott.
- Tehát Hannah. Üdvözlünk, itt, a táborban. Úgy látom, már sikerült is összebarátkoznod Kylelal. Érezd magad otthon!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése